Kiállítást építeni néha csakugyan olyan, mint kártyavárat emelni billegő asztalon. Olyan elemekkel kell dolgozni, amelyek egy (több) rendszer részei, súlyozni kell a lapok között (ha egyik dől, a másik borul), és közben kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy időszaki kiállításról, átmeneti rendről van szó, vagyis a vár előbb-utóbb ledől – de legalábbis szétszerelik.

A Sziget évek óta lehetőséget ad múzeumoknak, galériáknak, művészeti csoportoknak, hogy megmutatkozzanak a fesztiválon. A Nemzeti Múzeum idei témaként a Robert Capa / A Játékos kiállítást választotta, a sátor középpontjában egy kártyavárral. A sátorban egyébként képes memóriajátékot lehetett játszani és ironikus kvízkérdésekre válaszolni, s a legelszántabbak még az installáció apró finomságain is elmerenghettek. Ők voltak kevesebben, hiszen sem a hely, sem az alkalom, sőt napokig a hőmérséklet sem kedvezett az efféle finomságoknak, nem beszélve arról, hogy bizonyos összefüggéseket csak egész közelről veszünk észre, ha nem arra figyelünk, mint amire egyébként.

Joker a fotózkodáshoz - és ami mögötte van.

A kurátornak viszont alkalma volt – egy elvesztett sakkjátszma és két kockapóker között – találkozni "a" közönséggel és nyomban levonni néhány következtetést. A fesztiválozó fiatalok egy része nem tudta, ki volt Robert Capa. A másik tudta, sőt olyan is volt, aki zsenge kora ellenére látott már Capa-kiállítást és örömmel emlegette, mi maradt meg belőle leginkább az emlékezetében. (Picasso.)

Kvízfejtés alkalomhoz illő öltözékben.

Voltak érdeklődő spanyolok, olaszok, németek és hollandok, és pár rajongó magyar, azon szerencsés kevesek közül, akik bejutottak idén a Szigetre és ha már ott voltak, épp a múzeumi negyed felé igyekeztek. Az emberek nagy része azonban – függetlenül attól, milyen tárgyról, melyik fotósról volt is szó – játszani akart.

Áttehetjük ezt a mondatot jelen időbe? Megkockáztassunk egy ilyen következtetést? Lássuk: az emberek nagy része azonban – függetlenül attól, milyen tárgyról, melyik fotósról van is szó – játszani akar. Azt hiszem, a feladat innentől fogva annak a tisztázása is, mit értünk játék alatt. Hiszen az egyik fiú rá is kérdez: akkor ilyen „szabadidős” képek lesznek a kiállításon? Nem. Halottak is lesznek. – mondja a kurátor megnyugtatólag.

Miközben mindezt felidézi, mint valami memória-játékban, keresi a párhuzamos képet, az előzővel összetársítható mondatot. Egyelőre arra jut: a probléma ismét bonyolultabb, mint aminek elsőre látszott. És hogy akkor ezzel mégis előrébb vagyunk.

Kassák a munkaasztalon.

Kép és szöveg © Fisli Éva